Olasz körút, 2024. május 16-28.

4. nap: Gorgonzola – Milánó – Gorgonzola – Monterosso (2024.05.19. – vasárnap)

Vasárnap, ráadásul Pünkösd.

Először azt hittem, hogy ebből (ünnepnap) nagyobb gondunk lesz, de aztán olvastam, hogy a Pünkösd Olaszországban nem tartozik a kiemelt ünnepek közé. És valóban, nem állt le az élet, minden működött, már ahogy vasárnap működni szokott Olaszországban …
Megj.: Még szombat délután megpróbáltam tankolni Gorgonzola környékén, de sajnos az összes korábban kiválasztott benzinkút (tuti nyitva van a hét minden napján) természetesen nem működött, már persze LPG-s szempontból. Az önkiszolgáló részek működtek, de nekem kellett volna a kutas is a tankoláshoz … na ő nem volt ott. És ha szombat délután nincs kutas, miért lenne vasárnap?

Így aztán bízva a szerencsében (meg a tele benzintankban) nekivágtunk a mára tervezett útszakasznak.
A korai reggelit (az előző napi pizza maradékát) követően elhagytuk a szállást (az udvarból kivezető vaskaput kinyitottuk, majd a kulcsot a lakás postaládájába dobtuk – még szerencse, hogy érkezésünkkor rákérdeztem erre a tulajnál …) és máris célba vettük a gorgonzolai metróállomás parkolóját. A városkát az M2-es metró köti össze Milánóval, a parkoló ingyenes, a metrójegy pedig olcsóbb, mintha bementünk volna a városba és ott keresünk parkolót. A menetidő a városközpontig kb. 45 perc.
Nem kellett jegyet vennünk, ugyanis a bejáratnál lehet bankkártyával is fizetni (az erre kijelölt automata kapuknál). A lényeg, hogy kilépéskor ugyanezt a kártyát használjuk a másik állomáson is.

Milánót közlekedési szempontból több, gyűrűhöz hasonlító szektorra osztották, így minél messzebb vagy a belvárostól, annál többet kell fizetni a közlekedésért. A bankkártyát használva a rendszer az utazás végén, amikor kiléptünk az állomásról, éppen akkora összeggel terhelte e kártyát, amennyi arra a szakaszra fizetendő. Praktikus. Itt nézhetsz utána a városi közlekedésnek: ATM

Az M2-es metró számunkra azért is tökéletes volt, mert alapvetően két fő attrakcióját céloztuk meg a városnak:

• a Milánói Dómot, és
• Leonardo, az „Utolsó vacsora” című festményét, és ennek a metróvonalnak éppen a két célpont között, nagyjából félúton volt az egyik állomása.

Mindkét helyre időben foglaltam belépőt, ez főként a festmény esetében lényeges, mivel ide csak úgy lehet bejutni, ha hónapokkal korábban megveszi az ember a jegyet (Utolsó vacsora jegyfoglalás), vagy nagyon-nagyon nagy szerencse kell hozzá.
A belépő 15€/fő, és az online vásárlás során csak egy bizonylatot kapunk, amit felmutatva a pénztárnál átvehetjük a jegyünket (ezt minimum fél órával a lefoglalt időpont előtt kell megtennünk, ellenkező esetben a helyszínen várakozók részére eladják a jegyet). A látogatást le lehet mondani, de a jegy árát nem térítik vissza (ezt inkább nem kommentálnám).
Kicsit lehetetlen küldetésnek tűnik hónapokkal korábban megbecsülni, hogy az adott napon mikor is fogunk odaérni az eseményre, de azért kivitelezhető.
A Dómba (Milánói Dóm jegyvásárlás) mi a 25€/fős jegyeket foglaltuk. Több változatból válogathatunk, mindnek más ára van.
A tervek szerint 11:45-kor megyünk a festményhez, majd 13:00-ra már a Dómnál kell lennünk, mert oda akkorra foglaltam időpontot (a két esemény gyalog egymástól 35-40 percnyi távolságra van, metróval – M1 – ez 10-15 perc). Aztán az indulásunk előtt egy héttel kaptam a Dóm szervezőirodától egy értesítést, hogy „nagyon sajnálják, de vasárnap 12:45 után már nem lehet belépni a Dómba, egy előre nem látott esemény miatt”.
Hoppá!
De semmi probléma – írták, a belépő 3 napig érvényes (a vásárlás napjától kezdődően), ezalatt bármikor ellátogathatok hozzájuk. Na igen, egy előre kisakkozott, rögzített időpontokkal rendelkező utazást pillanatok alatt át tudok szervezni … hát nem, az nem megy, majd rögtönzünk inkább.
És így is lett. (Szállás pont hu …)
Először elmentünk az „Utolsó vacsora” jegypénztárához, hogy megszerezzük a jegyeinket. No itt gyorsan kiderült, hogy a minimum félóra, az maximum félóra is, mert órákkal a belépés előtt nem hajlandók átadni a jegyet ( …ilyen rigolyás bandával sehol másutt nem találkoztunk Olaszországban).
OK, akkor elszáguldunk (az M1-es metróval) a Dómhoz és megpróbáljuk bekönyörögni magunkat előbb oda.
Sikerült.

9 óra után már a Dómnál voltunk a liftes sor végén (külön bejárat van a lépcsőkhöz és a lifthez is), kb. 15 perc alatt bejutottunk a lifthez, majd pár perc múlva már a tetőn sétáltunk.

Nem rohantunk, de azért haladósan jártuk be az épületnek ezt a részét. A felújítások miatt elég sok állvány, háló, stb. borítja a falakat, tornyokat, de ezeken kívül is akadt azért látnivaló.
Bármilyen útikönyvet, beszámolót olvasunk az épületről szinte csak szuperlatívuszokban beszélnek a dómról, ami nem véletlen. A méretekkel, történetével nem untatnék senkit (itt olvasható: Wikipédia – Milánói Dóm), csak annyit említenék meg, hogy sokáig ez az épület volt a legmagasabb az egész városban, a Madonnina szobrot tartó torony 108.5 méteres magasságát nem volt szabad egyetlen építménynek sem meghaladnia.
Azóta persze építettek már ennél magasabb épületeket, tornyokat is …. de mindnek a tetejére állítottak egy Madonnina másolatot, hisz „az isteni magasságot nem lehet emberi magassággal felülmúlni”. Trükkös …
A séta végén le kellett gyalogolni a lépcsőkön a dóm belső részébe, a templomba. A szép számú lépcsőn végül is megérkeztünk a földszintre, ahol egy ünnepi mise kellős közepébe pottyantunk.

Ennél „autentikusabb” élményünk nem is lehetett volna. A dóm belső díszítése érzésem szerint elmarad a külsejétől, de azért itt is sok szépséget, érdekességet látni.

Az épületet nagyjából egy óra alatt kívül-belül-felül megcsodálva haladtunk tovább a következő célpontunk felé, ám a 11:45-ös időpontig még aránylag sok időnk volt, így megnéztük a „Galleria Vittorio Emanuele II” üzletsorait,

majd elsétáltunk a Sforza kastélyhoz,

végül pedig megérkeztünk a „Santa Maria delle Grazie” templomhoz, tulajdonképpeni végállomásunkhoz.

Időben átvettük a belépőjegyeket, a hátizsákocskáinkat betettük a csomagmegőrzőbe (vizes palackot tilos bevinni, mindenkit megmotoznak a belépés előtt) és utána a terhektől megszabadítva már csak a bebocsájtásra vártunk.
Volt még időnk a műhöz való bejutásig, így benéztünk a templomba is, ahol éppen miséztek, így pár perc csendes álldogálás után inkább kint folytattuk a várakozást.
Elérkezett a várt időpont, az ellenőrzés után tovább haladtunk a több lépcsős zsiliprendszerben, ahol kamerákkal folyamatosan megfigyelt terekben kellett várakoznunk, majd bejutottunk a kép(ek)hez.

Mindössze 15 perced van csodálni a műalkotást.
A terem (az egykori étkező) egyik végében Leonardo, a másikban egy kevésbé ismert művész (Giovanni Donato Montorfano’s) „Keresztre feszítés” című alkotása áll, de az össze sem hasonlítható a híres képpel pedig egyes vélemények szerint ennek is Leonardo festette néhány alakját. Sajnos állagában sem hasonlítható a két kép egymáshoz, mert Leonardo műve egyre rosszabb állapotba kerül a restaurálás ellenére.

Letelt az időnk, el kellett hagynunk a termet. Ténylegesen az épületbe való be-, és kilépésünk között kb. 25-30 perc telt el (ellenőrzés-motozás, zsilipelés, 15 perces kép nézegetés, majd a shopon keresztül távozás az épületből), ha a jegy átvételéhez szükséges fél óra pluszt is hozzávesszük, akkor kb. 1 órát, vagy kicsivel több időt kell szánni a látogatásra.

Az élményeket, a mű nézése közben keletkező érzelmeket megbeszélve ballagtunk a metrómegálló felé.
Ez volt számomra utazásunk egyik meghatározó élménye, szerintem aki ide látogat, annak nem szabad ezt kihagynia (tudom, ízlések és pofonok).
A reggeli utazással ellentétben most már elég nagy lett a tömeg (felébredtek a városlakók …) így a metrón csak Milánót elhagyva tudtunk leülni. Eltelt ez a háromnegyed óra is, megérkeztünk Gorgonzolába, ahol addigra jól felmelegedett a parkolóban álló autónk. Némi szellőztetés és rámolgatás után elindultunk következő szálláshelyünk, a cinque terrei domboldalba épült kolostor (Soviore Boldogasszony szentélye) felé.
Az autópályán találtunk nyitva tartó LPG kutat (itt tankoltam a legdrágábban az egész utazásunk alatt, de még így is sokkal olcsóbb volt, mint a benzin), majd a pályáról lehajtva követtük a domboldalban kanyargó utat és délután, a megbeszélt időpontban meg is érkeztünk szállásunkra. Sikerült előkeríteni a recepciós hölgyet, majd elfoglaltuk a kicsiny, de legalább szép kilátással rendelkező szállásunkat.

(Na, azért a szép kilátásért „hegyet” kellett mászni, ugyanis az ablakból csak a teraszt meg a domboldalra vezető lépcsőt láttuk.)

Vacsorára „hazait” ettünk.