Olasz körút, 2024. május 16-28.

5. nap: Cinque Terre – Carrara – Lucca (2024.05.20. – hétfő)

Pünkösd hétfő, különösebb ünnepi hangulat nélkül kezdődött a kolostorban. Szállásunk ugyan egy külön épületben volt, de reggelizni a kolostor épületébe kellett mennünk (benne volt az árban) és ahhoz képest, milyen puritán kinézetű a hely, elég nagy volt a választék felvágottakban, péksüteményekben és innivalóban is. (Később Firenzében vissza is sírtuk ezeket a jó kis reggeliket …)

A reggelit az IFA (Idegenforgalmi adó) olasz megfelelőjének kifizetése (többnyire 2-3€/fő éjszakánként), gyors csomagolás, cipekedés, majd egy nagyjából 10 perces autózás követte. Sietni kellett, mert azt olvastam, hogy szezonban a falvakba vezető utakat délelőtt lezárják. Ezt sikerült megelőznünk (vagy még nem volt akkor a forgalom, ami ezt szükségessé tette volna) és fél 10 tájban már Monterosso al Mare igencsak tágas, tengerparti parkolójában állítottuk le az autót.

Néhány rövid infó:

• „Cinque Terre„, vagyis „Öt föld” névvel jelölik azt az öt falut, ami Levanto és La Spezia városok között helyezkedik el. Specialitásuk, hogy mindegyikül egy tenger felé vezető völgyben helyezkedik el, a házak a hegyoldalban épültek egymás mellé és különböző színűre vannak festve. Az öt falu: Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és a leghíresebb Riomaggiore. Corniglia kivételével mindnek van kisebb-nagyobb tengerpartja.
• Cinque Terre természetvédelmi terület, kiépített túraútvonalakkal, de a gépjármű forgalmat enyhén szólva nem támogató úthálózattal (emiatt autóval nem, vagy csak nagyon nehezen bejárható a vidék). A vonatösszeköttetés viszont remek a falvak között.
• Hogyan utazzunk a környéken? – Bejárhatjuk a falvakat hajóval, vonattal, vagy gyalog is, hiszen a nagyrészt tengerparton haladó turista úton mindössze 15 km-re van a két legtávolabbi falu egymástól.
• Mit lehet itt megnézni? – A táj, a tenger, a part és a színesre festett falú házakból álló falvak nyújtanak feledhetetlen élményt (sajnos elég felkapott ez a környék, így a magányos sétákról le kell mondanunk).

A gyalogos bejáráshoz viszont idő kell, nekünk pedig az elég szűkre szabottan áll rendelkezésre ezen a napon, mivel estére el kellene jutnunk a Luccához közeli szállásunkra.
Emiatt utazáshoz a leggyorsabb eszközt, a vonatot választottuk. Lehet kapni egy speciálisan a térségre szabott vonatbérletet, ami az utazás mellett lehetőséget ad egyéb szolgáltatások igénybevételére is. Két fajta kártya létezik: a Trekking (túra) és a Train (vonat). Mi ez utóbbiból az egynapost vásároltuk meg (on-line megvehető).
A részleteket itt olvashatod: https://www.parconazionale5terre.it/pagina.php?id=148 ,
a kártyát pedig itt veheted meg: https://card.parconazionale5terre.it/
(Megj.: ajánlott figyelni arra, hogy főszezonban és hétvégi napokon drágább mindkét kártya, mint egyéb időszakokban, és csak akkor érdemes megvásárolni ezeket, ha ki is tudjuk használni a kártya nyújtotta előnyöket. Fontos, hogy a vonatkártya csak Levanto és La Spezia Centrale(!!!) állomások közötti utazásra vehető igénybe. Ellenőrök vannak a peronokon és a vonatokon is.)

A hosszúra nyúlt bevezető után lássuk a mi utazásunkat!
A parkolóba behajtva kapunk egy „nyalókát” rajta az érkezésünk időpontjával, kihajtás előtt majd ezzel kell fizetni (és utána lesz 15 percünk elhagyni a parkolót).
Átöltöztünk túra felszerelésbe, a hátizsákba a tízórai mellé került víz és esőköpeny is, mert ahogy a képeken is látszik, lógott az eső lába.

Monterossó látványosságokban nem igazán bővelkedik, viszont itt van az összes falu közül a legnagyobb strand. A parkoló (Fegina) a part egyik, a vasútállomás viszont szinte a másik végében található, így a telefonok sűrű kattogtatása (fényképeztünk) közepette haladtunk az állomás felé. A turista irodában megtudtuk, hogy a mi jegyünket nem kell érvényesíteni (mint a „normális” jegyeket), csupán a vonaton kell majd a QR kódot a kalauznak felmutatnunk (eggyel tényleg találkoztunk, rápislantott és már ment is tovább).

Pár perc várakozás után meg is érkezett korszerű, több szintes kocsikkal a vonatunk, felpattantunk rá és már száguldottunk is úti célunk, Riomaggiore felé. A kirándulás tervezésekor, arra gondoltam, hogy a legtávolabbi (leghíresebb) faluval kellene kezdenünk a falvak bejárását, majd vonatra szállva megyünk a következőbe, ahol eltöltünk fél-egy órát és így tovább.
No, hát tipikusan ez volt az a helyzet, amire azt szokták mondani „ember tervez, Isten végez”. Gondolhattam én itthon sok mindent, ám az olasz vasút, a „Trenitalia” menetrendjére nem tudtam előre felkészülni. Mit mondjak, nem kimondottan „Hop on, hop off” stílusú a működése, mert ha lekésed az egyik vonatot, lehet csak fél óra múlva érkezik a következő, amivel tovább tudsz utazni (átmenetileg Hopp-on maradsz).

Így aztán mivel Riomaggiorében elég hosszú időt töltöttünk, már csak a következő falu, Manarola bejárására maradt időnk.

A rövidre sikerült látogatás után úgy döntöttünk, hogy ide bizony vissza kell még jönnünk, megérdemel ez a vidék egy alaposabb bejárást.
Délután kettő tájban visszaértünk a parkolóba, átvedlettünk átlagos, városnéző turista ruhába és indultunk tovább következő állomásunk felé.
Azaz, csak indultunk volna, de megtréfált a parkoló kihajtó kapuja, ott nem tudtam kifizetni a parkolási díjat, nem működött a kapu bankkártyaolvasója. Szerencsére van személyzet is a parkolóban és a szerviz helyiség előtt lévő fizetőautomatánál már sikerült rendezni a tartozást (van ott vagy 4-5 darab, lehet választani). A kapu most már felnyílt, mehettünk tovább.

A tervezett időbeosztást elég jól sikerült tartanunk, így elindultunk a következő látnivaló Carrara felé. Itt nem annyira a város keltette fel a kíváncsiságomat, hanem sokkal inkább a márványbányák. Olaszország sok templomában, épületében, és a szobrokhoz is használják az itt fejtett márványt.

Már a római korban is fejtettek márványt a környéken, de Carrarát csupán i.sz. 1000 tájékán alapították. A város elnevezése és a címere is a márványkifejtéshez kötődik: „Cararia”, azaz a szekerek helye. A márványt szállító járművekről kapta tehát a nevét az új város, a címere pedig egy szekér kereke lett. „Fortitudo mea in rota” a város latin mottója, amelynek jelentése „Az én erőm a kerékben van”.
Az igazi hírnevet a carrarai márvány Michelangelónak köszönheti. Ő többször járt itt, hónapokat eltöltve a kifejtőhelyeken, s a bányászok tanácsaira hallgatva válogatta ki a hibátlan tömböket a szobrai számára. Később mások is követték példáját.

Az alagutakon való átkelést túlélve, majd kinézelődve magunkat tovább haladtunk következő szállásunk felé, ami egy Luccához közeli tanyán volt. Olcsósága és Pisához való közelsége volt a döntő szempont kiválasztásakor (ahol lehetett próbáltam faragni a szállásköltségen).
A város felé közeledve időnként már elkapott bennünket egy-egy nagyobb zápor, vagy zivatar, aminek azért sem örültem túlzottam, mert az esti napirendi pont a városnézés lett volna.
Megérkeztünk a házhoz (aránylag könnyen megtaláltuk, igaz elsőre elmentem az útleágazás mellett, annyira keskeny a bekötő út). Elfoglaltuk a szállást, fizetnünk itt nem kellett, mert azt a Booking már elintézte helyettünk pár nappal korábban (az IFA-t viszont itt is a tulajnak kell a kezébe adni).

A város autóval pár percre van csupán, ott megálltunk a korábban kiszemelt parkolóban (fizetős) és az egyre sűrűbb cseppekkel szemerkélő esőben elindultunk várost nézni.

Az eső egyre hevesebb, a sétálós kedvünk viszont egyre kevesebb lett, így abbahagytuk a bolyongást az amúgy is kiüresedő városban és megpróbáltunk valami éttermet keresni, ahol vacsorázhatunk. Az elsőre kiszemelt hely (Google Maps ajánlotta) teljesen tele volt, így visszamentünk ahhoz az étteremhez, ami mellett pár perccel korábban elsétáltunk, és szimpatikusnak tűnt (Al Corso). Nem is csalódtunk, kiváló kiszolgálásban volt részünk és az árak sem voltak olyan eget rengetőek (egyszer élünk …).

Tele gyomorral, csuromvizesen, továbbra is szakadó esőben hajtottunk vissza szállásunkra, ahol a fárasztó nap után gyorsan mély álomba is zuhantunk.